Azt hiszem, túlságosan lebecsültem az apró lépéseket. Sokáig nem voltam persze tudatában ennek a működésemnek, de az életem mégis ezt mutatja, hiszen többnyire “kampányszerűen” éltem. Kampányszerűen dolgoztam, amit a munkám lehetővé is tett, hiszen főként projekteket menedzseltem, kampányszerűen voltam háziasszony, amikor épp időm engedte és igen, néha kampányszerűen voltam anya is, próbáltam akkor szabaddá tenni magam, amikor a gyerekeim több figyelmet kívántak. Sok mindent hirtelen határoztam el, beleszerettem egy-egy elképzelésbe és mire rájöhettem volna, hogy nem is biztos, hogy igazán felkészült vagyok, már nyakig benne voltam, csináltam és közben felkészültem. Így kezdtem el csoportokat vezetni alig 18 évesen, így vágtam bele a házépítésbe, így jártam végig az El Camino-t és így bicikliztem több száz kilométert, miután felálltam a laptopom mellől. Szeretem ezt a működést, sokat fejlődtem általa, megtapasztaltam, hogy mennyi minden fejben dől el. Ám van néhány dolog, amivel mégsem boldogulok. Egyszerűen képtelen vagyok belekezdeni és tartósan csinálni. Újra- és újra elkezdem, aztán pedig abbahagyom és teljesen elhanyagolom az adott dolgot. Ilyen például az angol tanulás. Vagy a futás. Vagy a takarítás. Sok mindent próbáltam, sok jó tippet kaptam és mégsem. Azt vettem észre, hogy ezekben a nemszeretem dolgaimban a rendszeresség (lenne) a közös nevező – ami épp a kampányszerű ellentéte. Elkezdtem figyelni magamat és arra jöttem rá, hogy egyszerűen irtózom a mindennapi rutinoktól, tartok az ismétlődő szokásoktól, a mindennapok unalmas körforgásától. Van rá fantáziám, hogy miért van ez így, hogy a létezés mint olyan, az miért nehéz dió számomra, ám önmagában az, hogy ezt tudom, mégsem fordít át cselekvésbe. Hogyan lehet örömteli szokásokká tenni olyan dolgokat, amikről tudom, hogy hasznosak számomra, ám mégis visszatart valami tőlük? Mint annyiszor, amikor megfogalmaztam a kérdésemet, kaptam válaszokat. Most éppen egy Kaizen című könyv formájában. Azt már előtte is tudtam, hogy vagy fejlődünk, vagy szorongunk – többek közt azon, hogy változtatási kísérletünk vajon kudarcra van-e ítélve, mi lesz, ha elveszítjük a kontrollunkat, esetleg azon, hogy egyáltalán megengedhetjük-e magunknak az adott változást. Meg persze azt is hallottam már sokat, hogy a cseppben megmutatkozik a tenger. És azt is milliószor olvastam, sőt, én magam is leírtam, hogy minden út egy lépéssel kezdődik. Jó, jó, de az én életemben ezt mégis hogyan tudom a mindennapjaim szintjén megélni?
Hát ehhez ad nagyon hasznos és működő ötleteket ez a könyv. Megmutatja, hogyan, milyen praktikákkal tudjuk kicselezni agyunk alvó oroszlán részét, az amigdalánkat. Hogyan hagyhatjuk őt meg békés szundikálásában, hogyan hiszi el nekünk, hogy tényleg nem fenyeget minket semmiféle veszély, a kudarc nagy réme nem leselkedik ránk, így nem szorulunk a védelmére, pihenhet nyugodtan. Az egyik kedvencem az a hölgy, aki nem tudta rávenni magát a rendszeres futásra. Vett egy futógépet és hetekig úgy barátkozott vele, hogy reggelente azon állva itta meg a kávéját és olvasta kedvenc újságját. Vagy aki úgy kezdte a fogyókúráját, hogy napokig csak az első falatot tette félre, majd a másodikat, stb. Lassan, egyszerűen, igazán kis lépésekben, élhetően. A könyv mesél olyan cégekről is, ahol kaizen technikákat alkalmazva nőtt az ügyfelek megelégedettsége és persze a bevételük is. Nagy átalakítások helyett rém egyszerű dolgokat tettek, például udvariasan köszöntek, nevén szólították az ügyfelet, elnézést kértek, ha szükség volt rá, választási lehetőséget kínáltak neki, nem bagatellizálták el az apró nehézségeket, így azok nem terebélyesedtek nagyobb problémákká. Sok tippet és önsegítő technikát felsorol a szerző, amik hozzájárulnak ahhoz, hogy ne a hiányaink, hanem a lehetőségeink vezéreljenek bennünket és ezáltal örömtelibben alakítsuk saját életünket.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: